Aranylövés

Olvasom ezt az írást és azon gondolkodom, hogy vajon ünneplésre okot adó tény, hogy vagyunk? A H1N1 vírus bizonyára megünnepelné létezését, ahogy a pandák is bulit csapnak száz év múlva, ha túlélik az olajkorszakot. De az ember több mint vegytiszta darwinizmus. És a magyarság sem egy mega Survivor, ahol érdemes minden tévés bejelentkezés kapcsán megünnepelni, hogy versenyben vagyunk. A teljesítményt kell elismerni és nem a létezést díjazni, ha a gyerek elmúlt 18. Különösen igaz ez ránk, akik ezer felett járunk.

Másrészt ezt az egész bizonytalan tartalmú és állagú ünnepet jó lenne kivenni a naptárból. Ahogy a többit is. Amíg az ünnepek az olcsó vásári mulatozást, televíziós-maratont és a hétvégi telek gondozását szolgálják, addig nincs sok értelmük. Kevesebb alkalma lenne a Konzervatórium szerzőjének is, hogy belerúgjon a balosokba és a liberálisokba. Akik szerinte „kívánalmuk szerint akarják formálni az együttélés alapjait”. Ahogy az a sunyi Kossuth és az a beteges bajkeverő Rákóczi. Én azért kíváncsian várom ettől a sráctól, hogy honnan számít eretnekségnek a társadalmi berendezkedésen gondolkodni? A feudalizmus, a rabszolgaság, vagy az ősközösségi állapotok sírja vissza egy mai magyar konzervatív?

Ha tovább olvassuk a cikket meggyőződhetünk arról, hogy a faszi egy igazi kretén. Nekimegy Batsányinak és mindazoknak, akik vannak/voltak olyan pofátlanok, hogy ugart, mocsarat és káromkodást lássanak a rögvalóságban. Hosszú lista. Nem Adyval kezdődik, de benne van csak az előző századból pl. Móricz, Babits. És olyan politikusokat lehetne ide citálni, mint Antall József, vagy Orbán Viktor.

És itt válik ijesztővé az egész írás, mert elkezd arról beszélni, hogy lehet „szeretni” az országot. Mintha most csinált volna végig egy brainstormingot Gesztivel és Gyurcsánnyal. Mintha nem ő billogozta volna meg fél perce a magyar történelem és kultúra legnagyobbjait, akik nem tudták eléggé „szeretni” a nemzetet.

A végén meg ostoba közhelyek sora. (Sajnos ennél én sem tudok jobbat.) Ha ez a magyar konzervativizmus, akkor tényleg érdemes még gyorsan ünnepelni egyet. Ennek az országnak nincs jövője.

Modern világunkban már nem ideológiák feszülnek egymásnak a közéleti szorítóban. Lassan kezdek nosztalgiával visszagondolni azokra az időkre, amikor fasiszta – kommunista megosztottságban élt az ország. Jó kis polgárháborús hangulat, megosztott családok, örökre tönkrement barátságok. Az ország szekerét ugyan nem vitték előre, de legalább izgalmas viták voltak. Volt értelme tüntetésre járni, a kollégákat győzködni, mert képesek voltunk belevonódni az ideológiák, a szimbólumok küzdelmében. Valójában nem volt tartalmas, de még őszinte se ez a közélet, de legalább azt üzente a társadalomnak, hogy értékek mentén kívánjuk felépíteni a XXI. század Magyarországát.

Aztán kiderült, hogy ez az egész kutyák közé dobott csont volt. A politikai elit egyszerű marketingfogása, hogy elterelje a figyelmet az ország széthordásáról, a haveroknak juttatott milliárdokról, jövőnk és jelenünk kiárusításáról. A kommunistázás és a fasisztázás még az értelmiségben sem tudott túllépni az ostoba személyeskedésen, és ahogy nincs ebben az országban valódi értékelvű konzervativizmus, ugyanúgy nincs elvhű és következetes liberalizmus, vagy baloldaliság. Haveri, baráti, üzleti társaságok vannak, akiknél teljeséggel érdektelen, hogy éppen milyen címkét ragasztanak magukra. Liberálisként némák, ha a rendőrség összeveri az ellenzéki tüntetést. Baloldaliként kussolnak, amikor a szocialista kormány neoliberális gazdaságpolitikát folytat, vagy keresztényként eltűrik az uszítást és a gyűlöletkeltést. A lényeg, hogy csak addig következetesek az elveikhez, amíg az a hatalmi érdekeiket szolgálja. Egy lépéssel sem tovább.

Azt gondoltam, hogy ha elhasználódnak az ideológiák, ha a széles tömegeknek is egyértelművé válik, hogy ez szemfényvesztés, akkor az ideológiák harcát felváltja a politikai programok küzdelme. A nyugati demokráciákban is megtörtént ez a fordulat. A legrégebbi demokratikus hagyományokkal rendelkező Angliában, valójában nem érdemiek, hanem sokkal inkább praktikusak a különbségek a két nagy párt között és ma már elmondható, hogy a nagy baloldali és jobboldali pártjai Európának nagyon hasonló válaszokat adnak a kor kihívásaira. Lényegi, feloldhatatlan ellentmondás már nincs köztük. Ami persze egy csöppet sem baj, hisz azt jelzi, hogy a tőlünk nyugatra lévő társadalmak az értékek nagy vitájában konszenzusra jutottak. És ma már inkább arányokon, hangsúlyokon folyik a vita.

Nálunk ez nem történt meg. Úgy hagytuk magunk mögött az ideológiai viták indulatos világát, hogy nem jutottunk el a politikai programok küzdelméhez. Nálunk nem politikai programok, hanem szociális programok küzdenek egymással.

Azon versengenek a nagy néppártok, hogy ki ad nagyobb segélyt, ki emeli gyorsabban a nyugdíjat és kinél lesz olcsóbb a gáz. Ideológiák, a hatalom, a gazdaság praktikus kérdései elsikkadnak. Helyette jön a licit a szociális segély, a nyugdíj és a közalkalmazotti bérek paradigmáján belül. És ahogy öregedik Európa, ahogy a nyugdíjasok és a közalkalmazottak lesznek mindenhol a többség, a demokrácia kíméletlen számtana, az 50%+1 logikája szükségszerűen változtatja demokratikus intézményeinket, szociális intézményekké. Egyiket a másik után.

Magyarország az elmúlt évek gátlástalan költekezésével, gigantikus költségvetési hiányával nem tévútra tévedt európai szövetségeseihez képest, hanem megelőzet őket egy-két évtizeddel. A népet nyugaton se lehet leváltani és előbb vagy utóbb ott is eljön a pillanat, amikor a demokratikus intézményeket nem a ráció, hanem kizárólag a jóléti sovinizmus fogja mozgatni. Rövid életű rendszerek lesznek, mert az elesettek diktatúrája (bármennyire is sok baloldali szívet melenget) nem működőképes. Társadalmilag igazságtalan, gazdaságilag reménytelen, demográfiailag tarthatatlan. És amíg a gondoskodó, szociális állam mítosza él, az összeomlás elkerülhetetlen.

Most még talán van esély új társadalmim konszenzust alkotni. Kivenni a politika kezéből a szociális rendszert és visszaadni azt az egyházaknak, a civil világnak. Annak a két nagy struktúrának, amit éppen a szociális állam rombolt le, mert a tökéletes legitimitás reményében úgy hitte, hogy meg kellett semmisíteni a konkurenciát.

Ha azt hiszünk, hogy a politikának és a politikusnak az a feladata, hogy fedezett nélküli csekkekkel szavazatot vásároljon, akkor a történelem nyugdíjba fogja küldeni közös barátunkat, a demokráciát.

Azért nem írtam az utóbbi hónapokban, mert azt látom, hogy a közéletről való gondolkodás és véleményalkotás szükségszerűen vonzza be a legprimitívebb véleményeket, korbácsolja fel a legalantasabb indulatokat és még a teljesen normális emberekből is előbb-utóbb felszínre tör valami irdatlan sötétség. Az volt az érzésem, hogy olyan vagyok, mint az egyszeri szocialista képviselő, aki ugyan jó szándékú, tenni is akarna az országért, de valahogy mégis minden héten megszavaz valami irdatlan gazemberséget a polgárokkal, és az utóbbi időben már a prolikkal szemben is. És miután ezzel az elfoglaltsággal nem jár költségtérítés és még másik négy kiló, lelkiismeret furdalás nélkül függesztettem fel a tevékenységem.

Aztán a mai nap ránéztem szánalmasan haldokló blogomra és döbbentem tapasztaltam, hogy még most is van némi szellemjárás, néhány eltévedt lélek itt kísért Husztnak romvára körül. És nem anyázzák, zsidózzák, nácizzák és buzizzák egymást a komment opcióban. Ezért aztán kicsiny lelkemben a remény liliomai, apró pillangóként szárnyat bontva, arannyal hintették be bús életem e csodás pillanatát, és úgy gondoltam, hogy posztolok néhányat.

Nehéz újra felkapni a fonalat, ezért valami személyessel kezdenék.

Tudom, hogy valahol természetes, de mégis megrendített, hogy a tatárszentgyörgyi mészárlás történéseit megismerve nem fogott el ugyanaz a gyilkos indulat, amit akkor éreztem, amikor Kiskunlacházán megerőszakolták és megölték azt a tizennégy éves lányt, vagy amikor ledöfték Cosmát. Tudtam, hogy (ha lehet) ez még bestiálisabb és gonoszabb bűntett, de nem voltam képes ugyanúgy gyűlölni, mert az áldozatok cigányok voltak. Szívósan próbálom magamból kiölni ezt a különbségtételt, bár talán nem is lehet. Hiszen azért rendültem meg jobban Cosma halálakor, mert kötöttek már belém is szórakozóhelyen, azért volt fájdalmasabb a kiskunlacházi lány halála, mert nekem is vannak ismerőseim hasonló korú lányokkal és nem akarom – eddig nem is tudtam – elképzelni, hogy ez megtörténhet velük, velünk, velem.

A cigánysor, a munkanélküli roma viszont nagyon távol van tőlem. Hiába azonos a nyelvünk, az irataink és a kormányunk, ezen kívül csak falak és áthidalhatatlan távolságok vannak az én és az ő valóságuk között.

Ha az én környékemen repülne a molotov, pillanatok alatt kiérne a rendőr. Ha az én világomban hátba lőnének egy ötéves gyermeket, akkor gyorsan, jó minőségű orvosi ellátáshoz jutna. Ha az én Magyarországomban mészárszéket csinálnának a szomszédom kertjében, akkor jönne nyombiztosító, meg főrendőr és minden, ami kell.

A cigánysoron ez nem jár. És nem jár azoknak a fehéreknek se, akik szegények és falun élnek. Nem jár nekik biztonság, nem jut nekik munka, csak kilátástalanság és nincstelenség. Talán nem is az választ el engem a tatárszentgyörgyi családtól, hogy ők cigányok és én fehér vagyok. Talán az a döntő különbség, hogy ők szegénynek, én viszont középosztálybelinek születtem. Vagy az, hogy én városban élek és ők falun. Talán ezek együtt váltják ki az érzelmi leválasztódást. Akárhogy is, ez az ország lassan atomjaira hullik, és én ezt érzem saját magamban, saját magamon. Pokoli.

A globális pénzügyi válság a bróker- és bankárkaszt teljes és nyilvánvaló csődje. Ezek az emberek, a szabad piac prófétái, akik élet és halál (dollár és euró) uraiként sújtottak porba kormányokat, vállalatokat, piacokat, most kormányzati segítségért rimánkodnak, mert rájuk omlott az elmúlt évtized minden kapzsisága, profitéhsége és ostobasága. A szabad piac, a láthatatlan kéz ugyanúgy nem működik a mamut vállalatok világában, ahogy a newtoni fizika a most beindított részecskegyorsítóban.

Nincs olyan felelős ember, aki a megtakarításait rábízná egy szerencsejáték-függőségben szenvedő emberre, akármennyire is állítja, hogy végre megtalálta a nyerő rulett szisztémát. A modern társadalmak mégis kollektív hipnózisban bízzák vagyonukat, jövőjüket, azokra a szélhámosokra, akik közgazdasági diplomát és porsche slusszkulcsot lobogtatnak. A mi Kulcsár Attilánk egy végtelenül konzervatív, megbízható és visszafogott figura azokhoz képest, akik sokmilliós (dollár, nem forint) manager fizetéssel a zsebükben, éppen egy gazdasági katasztrófa felé tolják a világot. Legutóbb Hitler, világháború, tömeges nyomor lett a gazdasági elit felelőtlenségének az eredménye. Most izgulhatunk, hogy olcsóbban megússzuk. És a nyugdíjalapunk se váljon köddé.

Azt az elképesztő hatalmat, ami ma a bróker és bankár elit kezében összpontosul, vissza kell venni a társadalmaknak. Itt nem pusztán arról van szó, hogy nem bízhatjuk a komplett világgazdaságot olyan emberekre, akik a saját cégüket sem képesek működtetni, hanem arról, hogy a profitéhség olyan őrült kapzsiságot teremtett, ami ön- és közveszélyes. Ezek az emberek nap mint nap kockára tesznek mindent. Soha semmi sem elég nekik, miközben a világ olyan kihívásokkal néz szembe, mint a klímaváltozás, Afrika, túlnépesedés, a természeti erőforrások kimerülése és a javak igazságosabb elosztása. A pénzügyi kaszt három cent részvényenkénti profitért képes saját pozícióját és vállalatát is kockára tenni. Vajon hogyan dönt, ha a háromcentes profittal szemben, Kis Gyula szerszámlakatos unokájának a jövője a tét?

Rogán Antal elveszett kutyájának szívszaggató története bejárta a bulvársajtót. Az előző hét izgalmait, feszültségét és Krumpli megtalálásának katartikus örömét idézzük fel azáltal, hogy közreadjuk a pimaszul jóképű polgármester naplójának idevágó részleteit.

Aug. 23. A dögöt nagy nehézségek árán tudtam csak bedugni az A8-asba. Ezek a kurva beagle-ek első ránézésre olyan tutyimutyinak látszanak, de ha az ember egy sötét csomagtartóba próbálja zárni valamelyiket, úgy küzdenek, mint Szijjártó a miniszterségért. Szívósan, ravaszul és sunyin. A büdös dög belém is mart. Állítólag azt terjeszti a Fideszben, hogy én már nem nyomulok országosan. A jó büdös sunyiba húzzon ez a gátlástalan karrierista. Ennek semmi sem szent. De megmutatom. Visszatérek. Népszerűbben, ismertebben, mint valaha. Ma elveszik a kutyám, holnap szül a feleségem, holnapután beköltözöm a Big Brother házba. Megmutatom, hogy alkalmasabb vagyok miniszternek, mint az az alattomos Szijjártó. Kispályás lúzer. Ezzel versenyezz!

Aug. 24. Egész nap a Krumplit keressük. Cili úgy emlékezett, hogy velem látta utoljára. Mondtam neki, hogy felejtse el ezt a hülyeséget, mert mindjárt itt a Fókusz és nem veszi ki jól magát, ha úgy tűnik, hogy még egy kutyát sem lehet rám bízni. Régen három elemivel már egész birkanyájakat őriztek.

A riport jól sikerült. Mutattunk néhány fényképet a dögről, egy órán keresztül kutattam mire találtam olyat, amin én is rajta vagyok. Aztán az apósomom és a Cili tovább keresték a kutyát. Én itthon maradtam és a sajtót intézem. Szóltam a titkáromnak, hogy húzza ide a dagadt seggét, mert pörgés van, de szétszívta magát a fidelitas nyári táborában. Én ezért sem vagyok a kokain híve, másnap teljesen használhatatlan az ember. De ez az ingyenélő mindent felszippant, ami elé kerül. Úgy van ő a cuccal, ahogy mi politikusok, az adóforintokkal.

Aug.25. Reggel. Mokka. Imádom az Azurákot. Én akarok lenni a magyar politika azurákcsabája. Mindig sármos, mindig édes, soha sem megosztó. Még a szemüveg is jól áll neki. Nekem is volt, de a mediánosok azt mondták, hogy a nyugdíjas korcsoporton tizenöt százalékot hozok, ha leveszem. Az Azurák mindig halál elegáns. Meg fogom kérdezni, hogy hol veszi az öltönyeit. Én egy Calvin Klein felsőben és Boss nadrágba leszek, talán kipróbálom az új Versace cipőm is. Cili szolid sminket kap és azt a kis nyári Prada ruhát veszi magára, ami olyan jól megy a szemem színéhez. Helyesek leszünk. A kutya továbbra is a Géza bácsiék présházában van.

Az Azurák annyira jó fej az életben is. Már az első pillanatban megkedveltük egymást. Megdicsérte a ruhám és elárulta a fodrásza nevét. Nekem még a mama vágja, sajnos csak a tengerészgyalogos fazont ismeri, de azt hiba nélkül hozza. A másik műsorvezető a Demcsák Zsuszi. Egy szuperintelligens nő. Nehezebb lenne a dolgunk, ha ő a kormányszóvivő. Nagyon nem szereti a hajléktalanokat és mesélt egy vicces sztorit arról, hogy egyszer megijesztett egyet (a férjével) az Operabál után. Ezek a szocik lenyúlják a legbelevalóbb csajokat. Ha lenne még egy életem, azt tuti a szocik kapnák. Van stílusok, van pénzük és a teljes alkalmatlanság ellenére is lehúznak két ciklust. Én is erre gyúrok az V. kerületben.

Aug.26. Éjszak kilopóztam és szabadon engedtem a kutyát a szomszéd kukoricásban. Annyira legyengült a víz- és az élelemhiány miatt, hogy másnap gyorsan megtaláltuk. Cili végre megnyugodott, már kezdett az idegeimre menni az állandó nyavalygása. Az állatorvosnál volt egy kellemetlen intermezzo. Vittük volna be a Krumplit a dokihoz, de sehol nem látom a Bors fotósát. Nyöszörög az állat, telnek a percek és sehol sincsenek. Csináltam pár képet mobillal, de gyengék lettek, így kénytelenek voltunk bevárni a bulvársajtót. Szerencsére közben elájult a kutya, így már nem volt a várakozás annyira ciki. Aztán megjöttek. Gyorsan néhány kép a holnapi számba. Krumplit infúzióra tettük, aztán interjút adtam. Hatalmas a média érdeklődése. Ez az igazi politikai teljesítmény.

Aug. 27. Újra vendégek vagyunk Cilivel a Mokkában. Másodszor a héten. Jimmy halála óta nem emlékszem hasonlóra.

Hívtak a Polgármesteri Hivatalból is, hogy reggel 8-ra jönnek az intézményigazgatók átbeszélni a költségvetést és még előtte csinálni kéne valamit, mert szivárog a gáz egy önkormányzati épület alatt. Mondtam, hogy van fontosabb dolgom. Az intézményvezetők várjanak, délre beérek. A gázműveket délután kettő előtt ne hívják, ott akarok lenni, amikor kiérkeznek. Kell néhány vágóképp rólam a regionális híradóba. Aztán jött a parlamenti futár és hozott egy halom iratot, hogy sürgős és még ma olvassam el.

Csak röhögtem. Amíg államtitkár voltam addig se fárasztottam magam ilyesmivel, majd biztos ellenzékben kezdem el.

A riport talán még a tegnapinál is jobban sikerült. Az Azurák sziporkázott, ültek a poénok, szerintem nagyon jól szórakozott az, aki látta. Kifelé menet a Hajdú Petivel találkoztam. Bemutattuk egymásnak a lányokat, akik mindjárt elkezdtek trécselni a terhességről. Azt mondja nekem a Hajdú, hogy ő nagyon tiszteli az én média karrieremet (én is az övét) és mit szólnék egy közös reality-hez? Egy jobbos és egy balos sztár, állapotos feleségek, édes gyermekek, kutyák, macskák, néhány konfliktus és lenyomjuk Győzikét. A tenyerébe csaptam. Egyszer miniszterelnök leszek.

Gyöngyös szocialista többsége visszahívta az ellenzék képviselőit a különböző bizottsági, felügyelőbizottsági tisztségekből. Elegáns, európai lezárása ez, a gumigyár távozása kapcsán kirobbant konfliktusnak. Hiesz György (a város polgármestere) bár nagyvonalú és végtelenül demokratikus gondolkodású ember, nem tűrhette tovább az ellenzék akadékoskodását, károkozását, pökhendi magatartását. Az ilyen fránya és felelőtlen politizálás miatt kellet 47-ben és 56-ban is betiltanunk a pártokat. Ezt akarjátok? Provokáltok minket?

Vigyázó szemetek Kínára vessétek! Ott átnevelő táborba kerülnek azok, akik mindenfajta környezetvédelmi szempontok alapján akadályozzák a kapitalizmus, a kommunizmus építését. Ne panaszkodjatok fideszes nyikhajok! Ha nem ez a Kennedybe oltott Gandhi lenne a polgármester, akkor Gyöngyös főterén kalodában várnátok az esti nyilvános botozást.

Lássuk be, olcsó árat fizettetek a példátlan gaztettért. Ezek a tisztségek a világ nyugati felén arra valók, hogy a kisebbség ellenőrizhesse a többség működését. A világ nyugati felén a választók értékelik (büntetik vagy jutalmazzák) a pártokat és nem a mindenkori többség. A világ nyugati felén egy Hiesz György maximum Le Pen sofőrje lehetne, ennyi etikai és politikai érzékkel.

Szerencsére nem ott vagyunk. A mi nagy-nagy szerencsénkre az ilyen tehetségek nem kallódnak el a börtön smasszerek világában. Mi megbecsüljük őket.

Féltem Hiesz Györgyöt. Ő egy következetes és karakán ember. Legközelebb majd kit fog visszahívni? Remélem, a nagy szíve nem sodorja bajba és nem megy neki a Gyurcsánynak. Tudom-tudom. A Gyurcsány is okozott némi kárt az országnak. No nem akkorát, mint a gyöngyösi Fidesz, de okozott. Nincs gazdasági növekedés, nincsenek beruházások, a tőzsde lejtmenetben és belepusztulunk az erős forintba.

Gyuri, tudom, hogy szíved szerint a Gyurcsányt is elzavarnád. Tudom jól, hogy már régen ott lapul az egyik fiók mélyén a bizalmatlansági indítvány. De kérlek, ne tedd! Te már bizonyítottál.

Mielőtt bármit is tennénk, bármit is mondanánk, EZT kötelező elolvasni. Minden szavát megrágni ezerszer, minden mondatot a lelki szemek elé tolni és minden bekezdést aranyba foglalni. Túl vagy rajta? Egyszer olvastad csak el? Az kevés.

Ha az elmúlt évet (365 deres hajnalt és 365 dörmögő estét) két thai lány társaságában egy trópusi szigeten töltöm, akkor arra gondolnék Vona köszöntőjét olvasva, hogy az 1300 gárdista (megannyi büszke gerincű, galamblelkű és elefánt erejű hun angyal) visszafoglalta Erdélyt és levezetésképp a Délvidéket is. 1300 délceg honfiú és millió reszkető magyar ima a román és szerb seregek félelmetes túlerejével szemben. Őrülten vakmerő, tragikusan reménytelen és szívszaggatóan igaz vállalkozás. De a turulvérben fogant Gárda, kinek nevére összerezzennek a cigány öregasszonyok és harci kürtjük hallatán gyáván menekül a parlagfű és a bogáncs, most legyőzte az utolsót, aki még szemben állt vele. A Lehetetlent. Halleluja! Vigadjatok jó magyarok! Happy Birthday, Magyar Gárda!

Áldás és dicsőség, minden jedinek! Nem hagytátok, hogy szétessen a Galaktikus Köztársaság, békét és igazságot hoztatok minden naprendszerbe. Hála és áldás Rátok, jedik! Ahogy Yoda mondta, ez volt a sorsotok. Az Erő megtalált Titeket és Ti az Erőt. Ti vagytok a garancia, hogy a sötét sith lovagok nem taszítják újra sötétségbe az Univerzumot!

Hála és áldás Nektek, Harry, Hermione és Ron! Voldemort a sötét nagyúr, nem számolt Veletek. Véretek kívánták, veszteteket akarták, de végül ők pusztultak el. Bátor voltál Harry, mint a magyargárda! Nem varázsló vagy Te, hanem valódi sámán, magyar népünk titkos táltos papja. Hála és áldás! Köszönet és tisztelet! Halleluja!

Vessetek meg, nevezzetek kákán is csomót kereső zsidó buzinak, de a köszöntő tartalmával mégis lenne néhány egészen apró problémám:

1. Mi volt az az őrületes teljesítmény, ami kiváltotta Vonából ezt az elképesztően szenvedélyes, gyomorforgatóan ízléstelen és végtelenül tartalmatlan írást? Állítom, hogy nincs az a pofátlan cigány lókupec, aki úgy dicsérné a portékáját, mint Vona a gárdáját. Katonai alakzatban és néptánc viseletben grasszálnak vidéken minden harmadik szombaton. Ilyenkor meghallgatnak néhány halálosan unalmas beszédet (ezért valóban jár némi jutalom és dicséret), majd hazamennek és kiszellőztetik a bakancsba pállott ujjbegyeket. Aztán az interneten azt látják, hogy ők elbaszott nagy hősök és csodájukra jár a világ. Bocskai óta ilyet, a magyar föld nem látott. Olyanok, mint a pesti srácok. Puskákkal a tankok ellen? Tüntetést szervezni a Turul-szoborért? Tök ugyanaz. Sőt! Az utóbbi ezerszer durvább, mert nemcsak vakmerőség kell hozzá, mint a Molotov-koktél dobálásához, de el is kell buszozni a XII. kerületbe! Ezen a nyomvonalon haladva holnap emlékművet akarnak majd állítani a Ferenciek terén, a névtelen gárdistának, aki átadta a helyét a hetes buszon egy kismamának. Ha pedig Szabó Ottó gárdista balesetmentesen elvezet Budapestről Gyöngyösig, akkor követelni fogják, hogy Szabó közlegény legyen a névadója az M3-asnak. Ilyen kevesen, ilyen csekély teljesítményt, még soha nem akartak megköszöntetni, ennyire sokakkal.
2. A stílus maga az ember. Ha ez a közhely igaz lenne, akkor Vona a XIX. században élne, mert ez a pátosz a XX. században már csak akkor jelenik meg, ha nagyon elgurul a gyógyszer. Előfordulhat még olyan extrém esetekben is, ha igazán torz és nagyon beteg az a psziché, amelyhez közelíteni igyekszünk. Érdemes elolvasni a Sztálinnak, Rákosinak vagy Ceausescu-nak szánt ódákat és himnuszokat. Ezesetben annyival súlyosabb a helyzet, hogy a Gárdának nevezett természetfölötti teremtény létrehozója, maga Vona. Úgy viszonyulnak egymáshoz, mint Jézus a Szentlélekhez. Amikor heroizálja a Gárdát és spirituális tartalommal ruházza fel ezt az übermencs organizmust, akkor voltaképp és végképp, magát dicséri. És itt lépi át a választóvonalat, amely az önismeret hiánya és a Szent Jeromos pszichiátriája közt húzódik.
3. Ne szaladjunk el a tény mellett, hogy az uborkatolvaj cigányok ellen bátor szónoklatokkal küzdő Gárda ilyen tartalmú összevetése nemzeti hőseinkkel, egy egészséges nemzettudatú országban, közmegvetéssel és óriási felháborodással járna. Honnan veszik a bátorságot, hogy két karitatív rendezvény és három masírozás után, olyanokhoz mérjék magukat, akik vérüket és életüket adták népükért? Az intellektuális és morális különbségekbe nem mennék bele, mert az én pennám bár bejár hegyet-völgyet, megmássza az égig érő bércet és átverekszi magát a sebes sodrású folyón, de azt a távolságot, ami Bocskai, Kossuth, Rákóczi és a Gárda közt húzódik, azt képtelen még csak érzékeltetni is.

Remélem, nem tiltják be őket. Titkon abban reménykedem, hogy az egész egy óriási átverés, egy tökéletes médiahack. Megmutatják, hogy a hülyeség alkotmányos jog. Kifigurázzák az egész sötét military világot, görbe tükröt tartanak a jobboldali radikalizmus elé, miközben szopatják a megélhetési antifasisztákat. A cigánybűnözés elleni harc pedig önmagában is hihetetlen abszurditás abban az országban, ahol komplett iparágakat nyúltak le a fehérbűnözők és csináltak emberhúsból mészárszéket Móron.

Isten éltessen, Magyar Gárda!

Ne ugráljunk, mert az oroszok elzárják gázt. Az európai közbeszéd meghatározó gondolatává vált az előbbi mondat. Nincs olyan konfliktushelyzet, nincs olyan orosz provokáció, amikor ne hasítana belénk a félelem. Mi lesz akkor, ha tényleg elzárják?

Valóban semmi jó. Az első hónapokban elszabadul az infláció, jegyrendszert vezetnek be a benzinre, talán az élelmiszerekre is. A GDP visszaesik. Tömeges elbocsátások és a jóléti kiadások (nyugdíj, segély) lefaragása kíséri majd az orosz blokádot.

Aztán elkezdjük modernizálni az otthonainkat, hogy kevesebb energiával is tudjunk fűteni. A kocsi helyett átszokunk a buszozásra vagy a biciklizésre. Kamionok helyett pedig vasút szállítja majd a „létfontosságú” kínai kütyüket. Atom-, víz- és szélerőművek is épülnek százszámra. És hibrid autókban döngetnek majd a tizenéves tahók a balatoni szórakozóhelyek előtt. Igazi apokalipszis. Nagyon félelmetes.

Az oroszok az első hónapokat meg sem érzik. Míg az EU-ban tombol a válság, addig Putyin a hatalmas orosz valutatartalékból zsoldot fizet, segélyt oszt és kétnaponta ájulásig piálnak Medvegyevvel. (Rossz nyelvek szerint ilyenkor már előfordult olyan is, hogy meztelenül lassúztak a Titanic zenéjére, de ezt hiteles forrásból eddig nem erősítette meg senki.)

Aztán elfogy a pénz és kiderül, hogy nincs orosz gazdaság, nincs orosz hadsereg és nincs orosz állam az Európából érkező gáz/olaj milliárdok nélkül. Megpróbálnak bizniszelni a kínaiakkal, de mire elkészülne a Novoszibirszk-Peking gázvezeték, addigra már rég egy szibériai transzportban találják magukat. Számomra nyitott kérdés, vajon Putyin után egy sokkal sötétebb, vagy egy sokkal felvilágosultabb figura lesz –e a Kreml ura? Erre nem tudok válaszolni, mert bármilyen magas szinten is művelik, a futurológia nem egzakt tudomány, amint azt az Öszvér feltűnése bizonyítja az Alapítvány harmadik kötetében.

A fenti gondolatmenettel természetesen Moszkvában is tisztában vannak. A gázcsap elzárásával sokkal többet kockáztatna Putyin, semhogy azt valaha is megtegye. Mégsincs olyan európai politikus, aki megfenyegetné az orosz medvét, hogy ha nem veszi ki a mancsát Grúziából, akkor elzárjuk a vezetéket. Mi elbukjuk a jólétünk egy (talán jelentős) részét, ők meg a középhatalmi státuszt. Itt zsarolási pozícióban az EU van és nem Putyinék. Mégis ők emberkednek, és mi kussolunk.

Azért, mert az európai politikai elit megosztott. Részben azért, mert rövidlátók és lebecsülik az orosz veszélyt. Nagyobbrészt azért, mert megvették kilóra őket. Amikor az egykori német kancellár és antifasiszta szónok Gerhard Schröder elvállalta, hogy néhány millió márkáért egy orosz állami cég alkalmazásába áll, akkor nemcsak legendás olajipari szaktudását adta el, hanem azt a fekete noteszt is, amiben a spanjai elérhetőségeit tartja. A hosszú évek óta szövögetett kapcsolati háló (az orosz lobbi) erejét jól mutatja az a bénultság, ahogy Európa a grúziai hadjáratra reagált.

Az oroszok csodafegyvere valójában nem a gáz, hanem a KGB.

Megnyerik az éremtáblát. Jönnek, mint az oroszok. A törökök. A tatárok. A hunok. A vandálok. Zúznak keményen.

A csapatsportokban pofára esnek. Sehol nincsenek fociban, kosárban, kézilabdában. A brazilok simán verik őket röplabdában. De semmi baj, az agyondoppingolt súlyemelők hozzák kilószámra az érmeket. Kosárlabdában kettőt osztanak, súlyemelésben tizenötöt. Triatlonban szintén kettőt, tornában tizennégyet. A kínai csoda nagyjából annyi, hogy lenyúlták az egykori szocialista sikersportágakat. Az NDK és a Szovjetunió örökébe léptek. Két évtizede Szöulban még a kommunista rendszer és a szocialista ember felsőbbrendűségét hirdette az éremtábla. Az oroszok nyertek (55), a második helyen az NDK végzett (37), a coca-cola mámorban fetrengő USA csak harmadik (36) lett. A magyar-bolgár-román „aranyháromszög” simán verte a burzsuj és önpusztító Nyugat-Európát.

Aztán 90-ben feketén-fehéren kiderült, hogy ezek az aranyak szart sem érnek. A dopping, a sportdiplomácia és a diktatúra marketing könnyen produkál(t) eredményeket ezekben a peremsportágakban, melyeknek (úgy egyébként) semmi keresnivalójuk az olimpia programjában. A létüket nem a népszerűségüknek köszönhetik, hanem éppen annak a nagyfokú érdektelenségnek, ami körbeveszi őket.

Ha az éremtáblára nézek, akkor azt látom, hogy a kínaiaknak még van húsz jó évük. Aztán belefulladnak a szmogba, a pártállami erőszakba és abba, hogy állatokként kezelik saját polgáraikat. Megszabják, hogy hol éljenek, milyen ütemben szaporodjanak és a testüket hogyan roncsolják egy torz olimpiai eszme jegyében (női súlyemelés, női torna).

De valahogy erről most nem illik beszélni. A Pekingbe akkreditált újságírók, élükön a jó Baló Gyurival, olyan gyorsan idomultak a kínai kommunista párt elvárásaihoz, mintha még mindig Grósz Károly lenne a főnök ebben az országban. Egy kurva szót nem ejtenek Tibetről, vagy a bebörtönzött politikai foglyok százezreiről. Miközben nem tudok úgy megnézni egy közvetítés, hogy ne halljak hozsannákat a házigazdák precizitásáról, a grandiózus költségvetésről, vagy a kínai sportolók csodás eredményeiről.

Nem az érmek fontosak. Nem a rekordok. A humanitás és szolidaritás emelhetné az Olimpiát minden más sportverseny fölé. Ehelyett a közöny, a szponzor pénz és a politikai számítás itatja át.

A női tornát egy nagy nemzetközi pedofil összeesküvés tartja az olimpia programján. Az apró fürdőruhákban ringó piciny mellek, az erősen sminkelt gyermekarcok, a törékeny testeket megtörni igyekvő fallikus szimbólum (gerenda) és a ketrecbe zárt majmok produkcióira emlékeztető korlát. Mintha Pasolini Salója elevenedne meg előttünk modern, XXI. századi díszletekkel.

Akkor is undorító az egész, ha tudom, hogy kitiltották a 16 év alatti versenyzőket. Undorító, mert akármit is mond a személyi, ezek a lányok még gyermekek. És lelki szemeim előtt megjelennek a nyálcsurgató szerelmesei a tornának, akik junior versenyekre járnak és cserélgetik a jövő nagy sztárjairól készült videókat és fényképeket.

Az önmagában is nevetséges, hogy bizonyos korosztályokat kitiltanak a versenyekről. A világ legjobb női tornászát keresik, vagy a világ legjobb 16 feletti tornászát? Ugyanis ez nem mindegy. Ha az előbbit, akkor engedjék be a 11 éves Xiau Qua-t a versenyre és győzzék le tisztességes eszközökkel. Ha a világ legjobb 16 feletti tornászát keresik, akkor rendezzenek egy senior versenyt, adják el a performanszt az HBO-nak, esetleg a  Fővárosi Nagycirkusznak, de takarodjanak az olimpia programjáról.

Máskülönben a pontozásos „sportágaknak” semmi keresnivalójuk az élsport világában. Ha két teljesítményt nem lehet mérhetően, objektíven összehasonlítani, akkor azt a két teljesítményt nem szabad versenyeztetni semmilyen formában. Nincs versírás, nincs filmkészítés, nincs zeneszerzés az olimpia programján. És hol vannak a latin táncok, a keringő és a csárdás? Miért nem csinálunk belőlük is olimpiai aranyat? Palóc táncokban, palotásban és csárdásban mindjárt nyerhetnénk három férfi, három női és három csapat aranyat. Kilenc arany, csak táncokból.

Újra (sport)nagyhatalom lehetnénk.

Egy ország várja az újabb és újabb olimpiai aranyakat. Magyarország nagyhatalom. Sportnagyhatalom. Ezért ott kell lennünk az elején. Mert jók vagyunk. Sportosak, erősek és kitartóak. Az egy főre eső olimpiai aranyak számában világelsők vagyunk. Összesítésben csak hetedikek, de majd kiszurkoljuk, hogy legyen ez még jobb is.

Lemegyünk a kocsmába. Rágyújtunk. Szofi vagy Marlboro. Legurítunk pár felest. Kísérőnek néhány sör. Hajrá magyarok! Ria-ria! Üvöltjük közösen. Kidagadnak az erek. A hájas tokák beleremegnek az erőfeszítésbe. Nagyhatalom. Világelső. Nemcsak a sportban. Az öngyilkosságban, a rákban, az elhízásban, a dohányzásban, az önpusztítás szinte minden formájában. Ki a jobb? Magyarok!!!

Nincs tömegsport, a gyerekek tömegei nem tudnak úszni, nincsenek kerékpárutak, mentális és fizikális állapotunkat tekintve világviszonylatban az utolsók közt kullogunk. De négyévente megmutatjuk. Azt hisszük, hogy a világnak, pedig dehogy. A világ nagyívben szar arra, hogy olyan sportágakban, amit rajtunk kívül három országban vesznek komolyan, mennyi aranyat harácsolunk össze. Kajakozás, öttusa, vívás. Nemzeti büszkeségünk a vízilabda. Világviszonylatban annyi nézőt vonzanak egy évben, mint a Bundesliga egy rangadómentes hétvégén.

Az úszásban is csak addig ficánkoltunk, amíg az ausztrálok és az amerikaiak komolyan rá nem álltak. Van egy régi vicc, amely azt veti fel, hogy az NDK úszói miért csak a női számokban érnek el sikereket? Azért, mert az NDK orvostudomány képes nőből férfit csinálni, de nem képes férfiből delfint. Az USA már tud. Phelps. Ezzel nem tudjuk tartani a lépést.

Előbb-utóbb elfogynak majd a magyar sikersportágak, mert másoknak is szükségük van azokra az önhazugságokra, amikkel évtizedek óta hülyíti magát a magyar társadalom. Most Kína lép át rajtunk, az az ország, ahol ugyanolyan lelkesedéssel pumpálják a mérgező kemikáliákat a levegőbe, ahogy a növekedési hormonokat a súlyemelőkbe.

Mi pedig továbbra sem vesszük észre, hogy a magyar olimpiai aranyak nem sikerek, hanem önpusztító hazugságok. Ha egyszer véget érnek, az talán fájdalmas lesz, de végre szembenézünk a valósággal.

(Azzal pedig senki ne jöjjön, hogy az olimpiai sikerek, és az olimpikonok példája alapozza meg a tömegsportot és az egészséges életmódot, mert ennek éppen az ellenkezőjét mutatja a hazai tapasztalat.)

Kicsit szégyellem magam. Első posztként valami jópofát és erőset akartam írni, hát gondoltam körbenézek és keresek valamit, amit lenyúlhatok. De lusta voltam és most úgy szenvedek a blogindítóval, mint Gyurcsány a reformokkal. Belekezdtem, és nem tudom, hogy hova hátrálok belőle.

Pár órája még voltak ötleteim, de a regisztráció és a megerősítő emil érkezése között volt időm átgondolni és elvetni őket. A gondolkodás, a cselekvés (az írás) halála. Magyar vagyok, nem turista.