Modern világunkban már nem ideológiák feszülnek egymásnak a közéleti szorítóban. Lassan kezdek nosztalgiával visszagondolni azokra az időkre, amikor fasiszta – kommunista megosztottságban élt az ország. Jó kis polgárháborús hangulat, megosztott családok, örökre tönkrement barátságok. Az ország szekerét ugyan nem vitték előre, de legalább izgalmas viták voltak. Volt értelme tüntetésre járni, a kollégákat győzködni, mert képesek voltunk belevonódni az ideológiák, a szimbólumok küzdelmében. Valójában nem volt tartalmas, de még őszinte se ez a közélet, de legalább azt üzente a társadalomnak, hogy értékek mentén kívánjuk felépíteni a XXI. század Magyarországát.
Aztán kiderült, hogy ez az egész kutyák közé dobott csont volt. A politikai elit egyszerű marketingfogása, hogy elterelje a figyelmet az ország széthordásáról, a haveroknak juttatott milliárdokról, jövőnk és jelenünk kiárusításáról. A kommunistázás és a fasisztázás még az értelmiségben sem tudott túllépni az ostoba személyeskedésen, és ahogy nincs ebben az országban valódi értékelvű konzervativizmus, ugyanúgy nincs elvhű és következetes liberalizmus, vagy baloldaliság. Haveri, baráti, üzleti társaságok vannak, akiknél teljeséggel érdektelen, hogy éppen milyen címkét ragasztanak magukra. Liberálisként némák, ha a rendőrség összeveri az ellenzéki tüntetést. Baloldaliként kussolnak, amikor a szocialista kormány neoliberális gazdaságpolitikát folytat, vagy keresztényként eltűrik az uszítást és a gyűlöletkeltést. A lényeg, hogy csak addig következetesek az elveikhez, amíg az a hatalmi érdekeiket szolgálja. Egy lépéssel sem tovább.
Azt gondoltam, hogy ha elhasználódnak az ideológiák, ha a széles tömegeknek is egyértelművé válik, hogy ez szemfényvesztés, akkor az ideológiák harcát felváltja a politikai programok küzdelme. A nyugati demokráciákban is megtörtént ez a fordulat. A legrégebbi demokratikus hagyományokkal rendelkező Angliában, valójában nem érdemiek, hanem sokkal inkább praktikusak a különbségek a két nagy párt között és ma már elmondható, hogy a nagy baloldali és jobboldali pártjai Európának nagyon hasonló válaszokat adnak a kor kihívásaira. Lényegi, feloldhatatlan ellentmondás már nincs köztük. Ami persze egy csöppet sem baj, hisz azt jelzi, hogy a tőlünk nyugatra lévő társadalmak az értékek nagy vitájában konszenzusra jutottak. És ma már inkább arányokon, hangsúlyokon folyik a vita.
Nálunk ez nem történt meg. Úgy hagytuk magunk mögött az ideológiai viták indulatos világát, hogy nem jutottunk el a politikai programok küzdelméhez. Nálunk nem politikai programok, hanem szociális programok küzdenek egymással.
Azon versengenek a nagy néppártok, hogy ki ad nagyobb segélyt, ki emeli gyorsabban a nyugdíjat és kinél lesz olcsóbb a gáz. Ideológiák, a hatalom, a gazdaság praktikus kérdései elsikkadnak. Helyette jön a licit a szociális segély, a nyugdíj és a közalkalmazotti bérek paradigmáján belül. És ahogy öregedik Európa, ahogy a nyugdíjasok és a közalkalmazottak lesznek mindenhol a többség, a demokrácia kíméletlen számtana, az 50%+1 logikája szükségszerűen változtatja demokratikus intézményeinket, szociális intézményekké. Egyiket a másik után.
Magyarország az elmúlt évek gátlástalan költekezésével, gigantikus költségvetési hiányával nem tévútra tévedt európai szövetségeseihez képest, hanem megelőzet őket egy-két évtizeddel. A népet nyugaton se lehet leváltani és előbb vagy utóbb ott is eljön a pillanat, amikor a demokratikus intézményeket nem a ráció, hanem kizárólag a jóléti sovinizmus fogja mozgatni. Rövid életű rendszerek lesznek, mert az elesettek diktatúrája (bármennyire is sok baloldali szívet melenget) nem működőképes. Társadalmilag igazságtalan, gazdaságilag reménytelen, demográfiailag tarthatatlan. És amíg a gondoskodó, szociális állam mítosza él, az összeomlás elkerülhetetlen.
Most még talán van esély új társadalmim konszenzust alkotni. Kivenni a politika kezéből a szociális rendszert és visszaadni azt az egyházaknak, a civil világnak. Annak a két nagy struktúrának, amit éppen a szociális állam rombolt le, mert a tökéletes legitimitás reményében úgy hitte, hogy meg kellett semmisíteni a konkurenciát.
Ha azt hiszünk, hogy a politikának és a politikusnak az a feladata, hogy fedezett nélküli csekkekkel szavazatot vásároljon, akkor a történelem nyugdíjba fogja küldeni közös barátunkat, a demokráciát.
