Megnyerik az éremtáblát. Jönnek, mint az oroszok. A törökök. A tatárok. A hunok. A vandálok. Zúznak keményen.
A csapatsportokban pofára esnek. Sehol nincsenek fociban, kosárban, kézilabdában. A brazilok simán verik őket röplabdában. De semmi baj, az agyondoppingolt súlyemelők hozzák kilószámra az érmeket. Kosárlabdában kettőt osztanak, súlyemelésben tizenötöt. Triatlonban szintén kettőt, tornában tizennégyet. A kínai csoda nagyjából annyi, hogy lenyúlták az egykori szocialista sikersportágakat. Az NDK és a Szovjetunió örökébe léptek. Két évtizede Szöulban még a kommunista rendszer és a szocialista ember felsőbbrendűségét hirdette az éremtábla. Az oroszok nyertek (55), a második helyen az NDK végzett (37), a coca-cola mámorban fetrengő USA csak harmadik (36) lett. A magyar-bolgár-román „aranyháromszög” simán verte a burzsuj és önpusztító Nyugat-Európát.
Aztán 90-ben feketén-fehéren kiderült, hogy ezek az aranyak szart sem érnek. A dopping, a sportdiplomácia és a diktatúra marketing könnyen produkál(t) eredményeket ezekben a peremsportágakban, melyeknek (úgy egyébként) semmi keresnivalójuk az olimpia programjában. A létüket nem a népszerűségüknek köszönhetik, hanem éppen annak a nagyfokú érdektelenségnek, ami körbeveszi őket.
Ha az éremtáblára nézek, akkor azt látom, hogy a kínaiaknak még van húsz jó évük. Aztán belefulladnak a szmogba, a pártállami erőszakba és abba, hogy állatokként kezelik saját polgáraikat. Megszabják, hogy hol éljenek, milyen ütemben szaporodjanak és a testüket hogyan roncsolják egy torz olimpiai eszme jegyében (női súlyemelés, női torna).
De valahogy erről most nem illik beszélni. A Pekingbe akkreditált újságírók, élükön a jó Baló Gyurival, olyan gyorsan idomultak a kínai kommunista párt elvárásaihoz, mintha még mindig Grósz Károly lenne a főnök ebben az országban. Egy kurva szót nem ejtenek Tibetről, vagy a bebörtönzött politikai foglyok százezreiről. Miközben nem tudok úgy megnézni egy közvetítés, hogy ne halljak hozsannákat a házigazdák precizitásáról, a grandiózus költségvetésről, vagy a kínai sportolók csodás eredményeiről.
Nem az érmek fontosak. Nem a rekordok. A humanitás és szolidaritás emelhetné az Olimpiát minden más sportverseny fölé. Ehelyett a közöny, a szponzor pénz és a politikai számítás itatja át.