Azért nem írtam az utóbbi hónapokban, mert azt látom, hogy a közéletről való gondolkodás és véleményalkotás szükségszerűen vonzza be a legprimitívebb véleményeket, korbácsolja fel a legalantasabb indulatokat és még a teljesen normális emberekből is előbb-utóbb felszínre tör valami irdatlan sötétség. Az volt az érzésem, hogy olyan vagyok, mint az egyszeri szocialista képviselő, aki ugyan jó szándékú, tenni is akarna az országért, de valahogy mégis minden héten megszavaz valami irdatlan gazemberséget a polgárokkal, és az utóbbi időben már a prolikkal szemben is. És miután ezzel az elfoglaltsággal nem jár költségtérítés és még másik négy kiló, lelkiismeret furdalás nélkül függesztettem fel a tevékenységem.

Aztán a mai nap ránéztem szánalmasan haldokló blogomra és döbbentem tapasztaltam, hogy még most is van némi szellemjárás, néhány eltévedt lélek itt kísért Husztnak romvára körül. És nem anyázzák, zsidózzák, nácizzák és buzizzák egymást a komment opcióban. Ezért aztán kicsiny lelkemben a remény liliomai, apró pillangóként szárnyat bontva, arannyal hintették be bús életem e csodás pillanatát, és úgy gondoltam, hogy posztolok néhányat.

Nehéz újra felkapni a fonalat, ezért valami személyessel kezdenék.

Tudom, hogy valahol természetes, de mégis megrendített, hogy a tatárszentgyörgyi mészárlás történéseit megismerve nem fogott el ugyanaz a gyilkos indulat, amit akkor éreztem, amikor Kiskunlacházán megerőszakolták és megölték azt a tizennégy éves lányt, vagy amikor ledöfték Cosmát. Tudtam, hogy (ha lehet) ez még bestiálisabb és gonoszabb bűntett, de nem voltam képes ugyanúgy gyűlölni, mert az áldozatok cigányok voltak. Szívósan próbálom magamból kiölni ezt a különbségtételt, bár talán nem is lehet. Hiszen azért rendültem meg jobban Cosma halálakor, mert kötöttek már belém is szórakozóhelyen, azért volt fájdalmasabb a kiskunlacházi lány halála, mert nekem is vannak ismerőseim hasonló korú lányokkal és nem akarom – eddig nem is tudtam – elképzelni, hogy ez megtörténhet velük, velünk, velem.

A cigánysor, a munkanélküli roma viszont nagyon távol van tőlem. Hiába azonos a nyelvünk, az irataink és a kormányunk, ezen kívül csak falak és áthidalhatatlan távolságok vannak az én és az ő valóságuk között.

Ha az én környékemen repülne a molotov, pillanatok alatt kiérne a rendőr. Ha az én világomban hátba lőnének egy ötéves gyermeket, akkor gyorsan, jó minőségű orvosi ellátáshoz jutna. Ha az én Magyarországomban mészárszéket csinálnának a szomszédom kertjében, akkor jönne nyombiztosító, meg főrendőr és minden, ami kell.

A cigánysoron ez nem jár. És nem jár azoknak a fehéreknek se, akik szegények és falun élnek. Nem jár nekik biztonság, nem jut nekik munka, csak kilátástalanság és nincstelenség. Talán nem is az választ el engem a tatárszentgyörgyi családtól, hogy ők cigányok és én fehér vagyok. Talán az a döntő különbség, hogy ők szegénynek, én viszont középosztálybelinek születtem. Vagy az, hogy én városban élek és ők falun. Talán ezek együtt váltják ki az érzelmi leválasztódást. Akárhogy is, ez az ország lassan atomjaira hullik, és én ezt érzem saját magamban, saját magamon. Pokoli.